Az 1981-es születésű Brandon Flowers énekes-
billentyűs és nála négy-öt évvel idősebb társai,
a gitáros Dave Keuning, a basszista Mark Stoemer
és a dobos Ronnie Vanucci a legamerikaibb városban,
Las Vegasban tűzték zászlajukra az angol zenét,
a Cure, a Smiths, a Joy Division, a New Order és
a Duran Duran - illetve az azokkal egy időben indult,
de csak a britpop idején befutott Pulp - örökségét,
és ennek a két évtizeddel korábbi zenei világnak az
ügyesen modernizált, divatosra igazított változatához
a sztárkvalitású frontember súlyos szerelmi csalódás
ihlette, baljós, sötét romantikájú, enigmatikus
szövegeit illesztették. A Killers zeneileg az Interpol
(Turn On The Bright Lights, Antics), kinézetre a
Strokes (Is This It, Room On Fire) testvére, de az
előbbinél frivolabb, az utóbbinál elegánsabb,
és mindkét New York-i zenekarnál slágeresebb. És népszerűbb, már most is, pedig igazán csak 2005
 elején kezdett befutni: Nagy-Britanniában a
Somebody Told Me kislemezdal januári újrakiadása
végre No.1 pozícióba lökte az akkor már fél éve
piacon lévő albumot, Amerikában pedig a látványos
új videoklippel megtámogatott Mr. Brightside-nak köszönhetően érte el a Hot Fuss az egymillió eladott példány után járó platina státuszt (úgy, hogy ott
a Top20-ba akkor még be sem jutott - arra csak
épp a bécsi koncert hetében került sor). Három
Grammy-jelölésükből ugyan egyet sem váltottak
trófeára, néhány nappal később azonban nemcsak
a legjobb nemzetközi zenekar címet kapták meg az
NME Awards londoni gáláján, de Brandon a
legszexisebb és a legjobban öltözött férfinak járó
díjakat is elnyerte a közönségszavazáson. Egy
héttel később, 2005. február 25-én a bécsi Arena
komplexum fedett csarnokában zakót, fehér inget
és piros nyakkendőt öltve próbál megfelelni az
ezzel járó felelősségnek.

 

Mi vagyunk a Gyilkosok és Jenny a barátom volt
- köszön a színpadra lépő Brandon Flowers és a
Killers már bele is vág az album első számába, a
Jenny Was A Friend Of Mine-ba, melyben a főhősnek
egy vallatószobában kell számot adnia, hogyan
ölte meg a barátnőjét. Brandon a billentyűs részeknél csillogó szegecsekkel díszített szintetizátora
mögött állva énekel, de van kicsit arrébb egy másik mikrofonja is, amit néha leakaszt az állványról,
hogy jobban mozoghasson a színpadon, sőt az is
előfordul, hogy ezzel a mikrofonnal a kezében megy
vissza a szintihez, és csak jobbjával abszolválja az
egy kézzel is lejátszható témákat. A gitáros-
vokalista Dave viszonylag sokat mozog, főleg a
basszista Markhoz, a gyengéd óriáshoz képest,
a dobos Ronnie esetében pedig egész nyilvánvalóvá
válik, hogy az új hullám egyik legenergikusabb
popdobosa,  a Blondie-tag Clem Burke a példaképe.
A nagy lendülettel előadott dalok élőben végig
hűségesek a lemezen hallható verziókhoz,
semmi cifrázás vagy plusz szóló.

Az album első számát az album második száma,
a nagy slágerré lett Mr. Brightside féltékenységi
rohama követi, majd az album harmadik száma,
a következő kislemezdalnak szánt Smile Like You
Mean It, nosztalgikus, fájdalmas szöveggel és U2-s gitárszólóval. Mielőtt bárki megijedne, hogy a
zenekar zsinórban egymás után ellövi a lemez
első felében koncentrálódó összes sikerdalát,
az énekes közli, hogy most egy olyan dal jön,
ami nincs rajta az albumon. Az Under The Gun
című B-oldalas szám az (a Somebody Told Me
maxi első kiadásáról), egy remek, tempós darab,
egy vergődő szerelmes egzaltált szövegével,
kill me now, kill me now, kill me now refrénnel
és egy ügyes középrésszel - simán felkerülhetett
volna az albumra.

Sokan fenn vannak akadva azon, hogy a szövegeink
sokkal sötétebbek, mint a zenénk. Hát most itt egy
példa, hogy nyálas, behízelgő szövegű számaink is
vannak - konferál Brandon a Smiths- és Morrissey-
dalok hangulatában íródott Change Your Mind előtt
(ez a dal az eredeti angol albumváltozaton még nem szerepelt), majd egy vadonatúj dal jön, a már a
délutáni beálláson is játszott Where Is She?
(Rendőrautó állt a házatok előtt ma - szól a baljós
kezdősor). Ez egy új szám volt, most jöjjön egy régi - mondja az énekes a legnagyobb sláger, a
Somebody Told Me előtt, ami az 1985-ös
Cure és Duran Duran tökéletes keveréke, diszkós
sulykolású refrénnel és meghökkentő szöveggel
(valaki azt mondta / hogy van egy pasid / aki úgy
 néz ki, mint egy csaj / akivel tavaly februárban
jártam). Az iskolai tornaöltözőbe helyezett,
homoerotikus felhangoktól sem mentes Andy, You`re
A Star után a Midnight Show jön, ami a zenekar
elmondása szerint ugyanannak a gyilkosság-trilógiának
a része, mint a nyitó Jenny Was A Friend Of Mine
(a trilógia harmadik darabja, a Leave The Bourbon
On The Shelf egyelőre kiadatlan). A koncert főblokkját
a Glamorous Indie Rock & Roll ironikus himnusza
zárja, valahol David Bowie glam korszaka és az Oasis
között félúton. A Killers alig negyven perc zenélés után vonul le a színpadról.

 

 

Mielőtt belevágnának a ráadásba, Brandon
bocsánatot kér a közönségtől. Elmondja, hogy
azért nem volt a legjobb formában, mert beteg,
de inkább így is színpadra lépett, minthogy
lemondja a koncertet. A ráadásba két dal kerül: a szintetizátortémával indított On Top, melynek
második felében az A Night Like This című
Cure-szám motívumait ismerhetjük fel, és az
All These Things That I`ve Done, amelyben a
I got soul, but I`m not a soldier résznél a
gospel kórus hiányát közönségénekeltetés pótolja.
Ennyi az egész, a negyvenperces főprogram és a két ráadásdal nagyon kevésnek tűnik, még akkor is, ha
két szám (a Believe Me, Natalie és a koncertre
tényleg nem nagyon való Everything Will Be Alright) kivételével lejátszották az album teljes anyagát.
Lett volna még talonban néhány B-oldalas dal is
(például a kiváló The Ballad Of Michael Valentine),
esetleg a Why Don`t You Find Out For Yourself című Morrissey-feldolgozás, de nem - a Killers most ezzel
a fix 12 számos műsorral turnézik Európában,
csak a dalsorrendet váltogatja állomásról állomásra.

Az est.hu stábja egy fokkal szerencsésebb: a
koncert előtti délutánon, a hangpróbán a
Where Is She? mellett két további új szerzeményből
is kóstolót kapunk az akkor még nagykabátot és
sálat viselő zenekartól. A soundcheck után meet
& greet, azaz rövid, kötetlen találkozás egy tucatnyi szerencsés nyertes rajongóval, ahová szintén bepofátlankodunk, és sikerül is mindegyik
taggal váltani néhány szót. Brandon bevallja,
hogy csak annyit láttak Bécsből, amennyit a
turnébusz ablakán át lehetett a koncerthelyszínre
jövet, és nem is nagyon fognak többet, mert
éjszaka már indulnak tovább Münchenbe.
Mark aggódik, hogy U2 stadionturnéján mit fog
szólni hozzájuk a közönség, de megnyugtatjuk,
hogy a U2-rajongók tiszteletben tartják a
Bonóék által választott előzenekarokat.
Ronnie-nak csak köszönni tudunk, mert őt veszik
körbe legtöbben - legalábbis hozzá mernek
leginkább odamenni. A zenekar-alapító gitárostól,
Dave Keuningtől viszont a meet & greet után
húsz teljes percet kapunk: a büféasztalok fölötti
galérián ülünk le vele interjúzni.



- Milyen volt az életed a Killers előtt? 

- Én nem vagyok tősgyökeres Las Vegas-i, Iowa
államból jöttem. Öt éve költöztem Vegasba, voltak mindenféle melóim, például egy cipőboltban a
kaszinó bevásárlócsarnokában, ahonnan végül
elbocsátottak, mert rosszul ment az üzlet.
Ez végül pozitív dolognak bizonyult,
mert ekkor határoztam el, hogy összehozok
egy zenekart, amit mindig is akartam,
csak nem volt időm rá a munka mellett.

- Ez az első zenekarod?

- Nem, csak Las Vegasban az első.
A középiskolában benne voltam mindenféle
fos zenekarban, feldolgozásokat próbáltunk
játszani, meg saját számokat írni, de azok
nem voltak igazán jók. Gimnázium után még
bekerültem néhány ilyen-olyan zenekarba,
ahol tipikus kilencvenes évek eleji rockzenét
játszottunk a Nirvana, a Smashing Pumpkins és
hasonlók bűvöletében. Abban az időben azt a fajta
zenét szerettem. Aztán 1996-97 tájban a zene
unalmassá vált számomra, egy időre inkább más
dolgokkal kezdtem foglakozni. 2000-ben
költöztem Vegasba. Brandonnal 2001-ben találkoztam.

-Egy hirdetés hozott össze benneteket.- Igen,
miután kirúgtak, feladtam egy hirdetést egy
helyi lapban: Gitáros társakat keres
zenekaralakításhoz vagy csatlakozna már meglévő együtteshez.
Hatások: U2, Oasis, The Smashing Pumpkins, Beck,
The Beatles... - ilyesmi. Négy-öt zenekarnevet
írtam támpontnak, nem emlékszem már, hogy
pontosan kiket.

- A Cure és a Duran Duran nevét nem?

- Nem. Akkor még nem tudtam, milyen hangzást
szeretnék, sőt amikor Brandon és én találkoztunk,
még akkor sem tudtuk, milyen lesz a hangzásunk.
Annyi volt csupán a terv, hogy dalokat írunk,
és meglátjuk, merre visznek minket...
Persze már akkor is szerettem a Cure-t, de nem
írtam volna bele a hirdetésbe, mert az rémisztő
goth fazonokat vonzott volna.

- Pontosítanod kellett volna: azt írhattad volna,
hogy az 1985-87 közti Cure. A zenekar The Head
On The Door és Kiss Me Kiss Me Kiss Me című
albumai, ahol a legszínesebb, legslágeresebb volt
a Cure.

- The Head On The Door, igen, azt az albumot
különösen imádom.

- Hogyan zajlott az a bizonyos első találkozás
Brandonnal?

- Jelentkezett a hirdetésre, de utána egy hétig
még kerülgettük egymást telefonon, ami az én
hibám volt, mert nekem kellett volna visszahívnom.
De aztán végül találkoztunk személyesen. Nálam
akkor már volt egy szintetizátor, ő elkezdett
azon játszani, én meg gitároztam hozzá.
Tetszett, amiket Brandon játszott, de tetszett az énekhangja is, és ezt meg is mondtam neki,
bár akkor még az sem volt eldöntve, ki lesz
az énekes. Adtam neki egy kazettát, amin
mindenféle zenei ötleteim voltak, köztük a
Mr. Brightside is, persze akkor még nem
volt címe, instrumentális verzió volt.
Brandon a következő héten visszajött vele,
hozta magával a saját szintijét, és megmutatta,
mit talált ki hozzá. Megmutatta a Mr. Brightside
szövegét, nekem meg tátva maradt a szám: ejha!
És meg is volt az első dalunk! Aztán még rögtön
akkor csináltunk néhány számot, amiket ma már
nem játszunk, de kezdetben nagyon sok dalt írtunk
nagyon rövid idő alatt.

- Brandonnak előtte nem sokkal volt egy szinti-pop
zenekara, a Blush Response. Hozott onnan magával
félkész dalokat?

- Hozott egyet-kettő, meg nekem is volt már
talonban egy-kettő, de onnantól kezdve a többi
már új ötlet volt.

- A zenekar többi tagját mennyi időbe telt megtalálni?
- Beletelt egy időbe, voltak más basszistáink és
dobosaink korábban, akikkel próbálkoztunk,
összesen két basszista és két dobos, ha jól
emlékszem. Mark és Ronnie akkor még más
zenekarokban játszottak. Láttak minket koncerten,
úgy ismerkedetünk meg: vagy közös fellépésünk volt,
vagy eljöttek nézőként. Mark például úgy került
hozzánk, hogy egyszer szívességből besegített,
amikor épp megint nem volt basszistánk, aztán
végül ott maradt állandó tagnak.